Az ember jelenét meghatározza a múltja, a jövőt pedig a jelen, ez rettentő egyszerűnek tűnik, de vajon tényleg ennyire az? Mindenki tudja, hogy nem, hiszen tapasztaljuk. Minden ember a saját bőrén. Sírunk, nevetünk, szenvedünk, padlón vagyunk, majd’ felállunk, mert ez az élet rendje, így kell lennie. Fel kell állni, különben „véged”. Az élet amúgy is olyan rövid, ki kell használni minden apró lehetőséget, de közben meg kell maradni annak, aki vagy! És tudjátok mit, ezt tartom a legnehezebbnek. Én még mindig keresem magam, azt tudom, hogy ki voltam, talán azt is, hogy milyen szeretnék lenni, de hogy ki vagyok… fogalmam sincs. A múltban egy édes, cserfes szőke kislány voltam, aki mindig előbb beszélt, mint gondolkozott, és nyomban kiverte a hisztit, ha valami nem úgy volt, ahogy azt ő akarta. Aztán lassacskán elkezdtek érdekelni bizonyos dolgok, például a tánc, ami kitölti az életem. A csapatversenyek, a sok-sok fellépés, és a még több próba néha nyűg volt, de olyan jó volt tartozni valahová. Tudtuk, hogy ha nyerünk, akkor azt együtt tesszük, és mindenki kihozta magából a legjobbat. Persze volt, hogy a színpadról sírva jött le egyikőnk, de akkor sem cseszegették őt a többiek, hanem mindenki megpróbálta vigasztalni. Hát nem csoda, hogy az én 11 éves pályafutásom is könnyekkel végződött a sötét színpadon, miközben az utolsó számomat táncoltam el. Felejthetetlen, amit a tánc adott, és adni tud akárcsak egy-egy hétvégi buli alkalmával is. Szóval mondhatom, hogy ez a múltam, a jelenem, és a jövőm is egyben.
De aztán haladjunk szép sorjában, az édes kislányból szorgalmas diák lett, de aztán valami megtört, na nem a tanulásban, hanem otthon. Anya egyre többször volt feszült, a családi dolgok, és még megannyi más minden hozhatta elő belőle, hogy rendszerint rajtam vezette le a feszültséget. Én meg kihez menekülhettem volna, mint az akkor legjobb barátnőmhöz D-hez. Komolyan, elismerésem neki, hogy folyamatosan ápolgatta a lelkem, annak ellenére, hogy tudta, nekem semmivel nem lesz jobb otthon. Azt hiszem, ezt jobban megbecsülhettem volna. De már kár ezen filózni, ha a jövőmben kell lennie, akkor ott lesz.
Na de milyen is lesz a jövőm? Hm, ezen is mennyit, de mennyit gondolkoztam már. Szép ruhákba öltözött marketinges, vagy cikkírónő, esetleg magazinszerkesztő? Álommelók lennének biztosan. De ha nem is ezekre gondolok, hanem a tulajdonságokra, akkor azt mondom, hogy szeretnék erős lenni. Olyan, aki kimondja, amit gondol, persze tudom, az embernek néha meg kell erőltetnie magát, és szembe mosolyogni a legnagyobb ellenségeivel, ha ez a kötelessége, de a magánéletben nem leszek ilyen! Egyszerűen nem tudok, és nem is akarok ebből engedni. Ezen kívül szeretném, ha nem agyalnék mindenféle apróságon (bár lehet, hogy ez belém van programozva…), mert attól csak minden rosszabb lesz. Nem tudom, hiszek is a sorsban, meg nem is. Hiszem, hogy minden rossz után jön valami jó, hogy a gonosz elnyeri büntetését, a jó pedig méltó győzelmét, de abban is, hogy a sorsunkat magunk irányítjuk… és azért valljuk be, ezek a dolgok annyira nem klappolnak össze. Teljes káosz a jelenem, pedig elméletben tudok mindent. Sőt másokon is tudom alkalmazni, segíteni, átlátni a dolgokat, de a sajátjaimat… na, az már elég nehéz feladat. Túl érzelmes ember vagyok talán, és hagyom, hogy a szívem irányítson az eszem helyett, még ha tudom is, hogy attól rosszabb lesz nekem, másnak meg jobb… még ha olyan sokan cserben is hagyták már. Na, azt hiszem itt a bibi, itt akad el néha az az oly’ nagy beccsel emlegetett hit, meg bizalom. Már az elején megfejtettem, hogy a múlt kihatással van a jelenre, nemde? Hát az enyémre elég naggyal…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése